Prológus

-Na ez már több a soknál!-csapta le a reggeli hírlapot Szepesi István az íróaszatalára. Mögötte a hatalmas méretű ablaküvegen a reggeli nap halovány fényével világította meg az ízlésesen berendezett irodát. A nap berajzolta a férfi körvonalát, ám nem ez a vakító fény volt az, ami miatt a vele szemben ücsörgő lány lesütötte a szemét. Sokkal inkább a tény miről a vita folyt.
-Kérdő telefon hívások! Pofátlan sajtók! Most meg ez a fénykép az újságban! Van fogalmad róla, hogy mégis mekkora szégyent hoztál ezzel a fejemre?! És most...Mi jön még ezután?!- csattant fel idegesen a férfi. Sötét kissé hosszabbra hagyott egyenes hajában mintha néhány újabb őszhajszál keletkezett volna, talán éppen az iménti kirohanása miatt. A fény árnyékot vetett megfeszült karakteres vonásaira, mitől általában melegséget árasztó égszínkék tekintete most vészesen csillogott. Reménytelen sóhaj hagyta el száját, majd székében hátradőlve fordult meg és kezdte el a kinti napsütötte tájat kémlelni, ettől a megnyugvást remélve.
-De hát...-kezdte egy elhaló hang az asztala másik oldaláról, ám a hirtelen felé intézett szigorú pillantás belé fojtott minden szót. Továbbra is lesütött szemekkel kezdte el kecses ujjaival idegesen tekergetni a szakadt farmeljából kiálló kis cérna szálakat. Félve harapott telt ajkába, úgy várva a következő sújtásokat.
-Mit de hát? Talán a haverjaidról készültek ilyen nagy erejű képek mik aztán a nyilvánosság elé kerülnek? Hol is voltak azok a híres neves barátaid, mikor neked segítségre lett volna szükséged? Vagy mikor majdnem te is a Tiszába végezted az autóval?- Szepesi István hangja talán még sosem hatott ilyen mértékben fenyegetőnek és kegyetlennek. Csak a nyers igazságot sugallta, mitől a lány keze ökölbe szorult és egy könnycsepp folyt végig selymes, karakteres arcán. Fájtak neki a szavak, mert akármennyire nem akarta elhinni, édesapjának igaza volt. Fejét előre rogyasztva takarta el szőke hajával arcát, mit helyenként a balesetből származó sebek tarkítottak. Az orvosok szerint így is kész csoda volt, hogy ennyivel megúszta.
-Nézd Gotti. Azért mondom ezeket, mert féltelek.-sóhajt nagyot édesapja, majd felállva tömör tölgyfa asztala mögül kerülve meg azt lépett pityergő lányához, végigsimítva a haján,ezzel talán magát is nyugtatni próbálta.
-Ez az én hibám is, belátom. Túlságosan elkényeztettelek. De ennek ma van vége.
-Mi? Ezt...Ezt hogy érted? Kidobsz?-kapta fel tekintetét rémülten a lány. Édesapjához hasonló kék tekibtete a könnyektől csillogott, a fáradtságtól és a kórházban töltött éjszakától karikás szemei mellett feketén folyt végig az elmosódott sminkje.
-Nem, ilyet nem tennék.-helyezte hatalmas tenyerét édesapja a vállára, mire Gotti mellkasából apró, megnyugvó sóhaj tört fel.-Csupán...Meg kell tanulnod megdolgozni azért, amit tönkre tettél. Vissza fogod fizetni az autót. Annyi kezdeményt kapsz, hogy a bontóból bejött pénzt hozzá számoljuk. Egy BMW nem olcsó mulatság Ágota.
-De mi?! És mégis hogyan?! 21vagyok, és...nekem nincs munkahelyem!-tárta szét a karjait Ágota kikerekedett szemekkel. Mivel az egyetemi felvételire való felkészülés helyett sokkal inkább töltötte a barátnőivel az időt, így az ügyvédi karról abban a szemeszterben lekésett.
-Nos, most már van.-hallatszódott meg a kedves női hang a kinyíló ajtó irányából. Mindkét személy arra kapta a fejét, s megpillantva a betérő személyt István szemei sarkában feléledtek már ismert nevető ráncai.
-De anya...
-Nincs semmi de! Apád és én is úgy gondoljuk, hogy ez remek tanuló pénz lesz a számodra. Ha már az egyetemi tanulmányok elkezdésére nem vetted a fáradtságot.-tipegett a nő az íróasztalhoz a három bögre teával. Rövid szőke haja tökéletesen illeszkedett az arca vonalához, melyen még eme szigorú pillantások mellett is jól kivehetők voltak az apró mosolygó gödrei. Kissé teltebb, de még csinos alakját kiemelte kosztüm nadrágja és selymes tapintású inge, mit nem kapni minden boltban.
-Apa?-nézett fel félve a még mindig felette álló férfire Ágota, ki csak komoran bólintott.-De hát...Nincs munkahelyem! Szinte semmihez sem értek! Emelt nyelvi gimnáziumban tanultam nem pedig szakközépben! Én...Nem tudok dolgozni!
-Mint mondtam, most már lesz helyed. A főnököm éppen állandó felvigyázót keres a gyerekeinek. Két elragadó kis angyalka!-mosolygott Szepesiné Zsuzsanna, mire az ő szeme és ajkai sarkában is ugyanúgy megjelentek a halovány nevető ráncok.
-Ti most komolyan azt gondoljátok, hogy valami taknyosokat fogok pesztrálni?! Nem véletlenül nem pedagógiai szakközépbe mentem!
-Nem gondoljuk, hanem mondjuk. Ez a büntetésed. Ha nem tudtál gondolkodni, akkor most megérzed a tetteid súlyát.-vette le válláról édesapja a kezét, majd az asztalhoz sétálva felemelte a kis tálcáról bögréjét úgy kortyolva a még gőzölgő italába.
-Hidd el Drágám, nem lesz az olyan rossz! Meg ha úgy nézzük, teljesül, hogy el akartál költözni. A főnököm Budapesten lakik, és mivel az túl messze lenne innen, készek biztosítani neked szobát. Lesz, hogy az üzleti útjaik miatt egyedül kell vigyáznod a kis drágákra.-kortyolt bele Ágota édesanyja is a teába még mindig mosolyogva.
-Baromság. Minek az olyannak gyerek, aki gondoskodni sem tud róla?-fonta keresztbe a karjait a mellkasa előtt a lány úgy hátradőlve székében.